Rák. Talán nincs is olyan család, ahol ne lenne érintett. Rengeteg olyan cikk van, ami a megelőzésre hívja fel a figyelmet, én inkább arról szeretnék írni, milyen az élet, mikor szembe kell nézni a kórral.
30 éves voltam, mikor apa először rosszul lett, végre elmehettek anyával kikapcsolódni, gyógyvízben pihengettek sokat, estére már nem érezte jól magát, valami olyan folyamat indult be, aminek még nem is sejtettük a kimenetelét.
Orvoshoz ment, a sok apró tünet, – aminek addig nem tulajdonított jelentőséget – vizsgálatok után egy gyilkos korképpé állt össze. Milyen tünetek? Fáradékonyság, fogyás, megváltozott széklet, puffadás. Mindig volt mire fogni egyesével is a tüneteket, ezért nem is sejtettük, hogy ekkora a baj, CT már áttéteket mutatott.
Első szembesülés…
Munkahelyem közel volt a ct-hez, oda hozta a leletet, irány a google kereső, és igen feketén fehéren a munkahelyem ebédszünetében ott álltam, és a kereső mutatta az eredményt. Mondjam el neki mit írnak? Én mondjam meg neki? Orvoshoz későbbre kapott időpontot, ő is kíváncsi volt mit írnak, szavak, amik egyesével talán nem is rémisztőek, kokárda… aztán arra is rákerestünk, vastagbélrák. De tudjuk milyen a google, egyből a legrosszabbat adja ki, bizakodunk, ólom léptekkel telik az idő, míg eljutunk az orvosig, megengedte, hogy az egész család bemenjen.
Agyam apró szegletébe szűrődtek a szavak, de nem tudtam felfogni mit mond, vastagbélrák, máj és tüdő áttét, ha nem kezelik 3-4 hónap az életéből. A wellness hétvégéből a pokolba lökte az eredmény az egész családot.
Vállalta a kemót, ha utólag belegondolok a 4 hónapból 4 évet adott neki. Fejünkben elkezdtek kattogni apám szavai, amit rákos barátja elvesztésekor mondott „Ha nálam kiderül biztos, hogy nem csinálom végig, inkább megölöm magam” Pánik…rendőr, és fegyvere volt, nem tudtuk, hogy a túlélési ösztön erősebb, vagy az akkor kimondott mondata. Kértük, könyörögtünk adja le a fegyverét, azt mondta nem csinálna hülyeséget, de ki tudja ez a diagnózis mit hoz ki az emberből.
Betegségével hosszú ideig küzdött, végig tanított minket, körülötte lévőket. Szerette az életet, szerette az embereket. Mikor érezte, hogy közeledik a halál összehívott bennünket, a családját, elmondta, amit útravalóul szánt nekünk.
Meghalt, álomba simogattuk, mert úgy halt meg, ahogy élt, szeretettel körbe ölelve.
Azt mondják a halál feldolgozása hosszú folyamat. Talán akkor tudjuk csak igazán elengedi őt, ha felfedezzük önmagunkban, a mondatainkban, a gesztusainkban, az értékrendünkben. Ha meg tudunk békélni azzal a gondolattal, hogy sose vesztettük el igazán, mert bennünk él tovább.
Lehet, hogy anyám, aki a nap 24 órájában mellette volt másként mondaná, de talán életem leg intenzívebb 4 éve volt apámmal. Mikor kezelésre jött reggeleim, és délutánjaim vele töltöttem. Mindent át akart adni nekem, tanított, mert nem tudta meddig teheti.
Összesűrűsödött az idő, töménnyé, szinte tapinthatóvá vált, nem akartuk vesztegetni az időt. Milyen lenne így élni, mintha az utolsó napunk lenne. Érdemes elgondolkodni, ha tudod, hogy már csak 1-2 hónapod van hátra, min változtatnál? Hol lennének a fókuszaid? Tényleg sokat kell változtatni, vagy elég pár dolgot beiktatni az életedbe? Mi lenne az első lépés?
Szeretettel; Erika
https://b-totherika.webnode.hu
Belláné Tóth Erika
Szociálpedagógus, életvezetési coach,
https://www.facebook.com/b.totherikacoach/
http://bennedazut.hu/
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: